Igenis van valami a levegőben, amikor több ezer ember dolgozik ugyanazért. Valami bajtársias, valami, ami a hétköznapok felett áll. Emberek, akik otthon is lehetnének, vagy vehetnék félvállról a munkát, mert kötelező és kimerítő. Mégsem láttam ilyet. A természet a fejünk fölé nyúlt és a tavalyi árvíz idejére új szabályokat léptetett érvénybe. Munkámból kifolyólag harminc órát töltöttem ebben a felfordított világban.

Harminc óra színtiszta érzés, sok-sok képpel: kutyák, akiket ölben hoztak ki a gazdáik, vagy kiúsztak velük, kismacskák, akik retikülökből bukkantak elő a befogadó állomások szivacsai közt, ölelkező szomszédok, családtagok, százával rohangáló roma gyerekek, cseppet sem foglalkozva a ténnyel, menhelyen vannak és lesznek is még napokig.

Az emberek irracionálisak. Te mit hoznál magaddal, ha életed munkájából öt perc alatt ki kéne választanod egy szatyornyit? Akváriumot, benne néhány tengerimalaccal, a fagyasztóból a húsokat, a hokedlit, amin ücsörögni szoktál? Nos, ezek a „kincsek” kerültek a menekülő csomagokba. Volt, aki a protézisét hagyta otthon, mert a felfordulásban elfelejtette, hogy pont ott van, ahol minden nap lenni szokott, az ágy mellett a pohárban. Mindennél fontosabb lett a szeretteik hogyléte, nem volt vigasz a sírásra, míg az utolsónak maradó, hiányzó férfiak, fiúk, férjek meg nem érkeztek.

Az emberek bátrak. Mindössze tizenkét évesen gátat építenek, derékig a vízben két napja. Az idős nénik visszaszöknek a kimenekítést követően és mire bárki észbe kap, már csak távolodó alakjukat látni a vízben. Hol az édesanyja? - kérdezem a néni fiát. Visszaindult, kulcs sincs nála, nem tudtam visszafogni. – válaszolja szégyenkezve, kutyával az ölében.
És vannak, akik jókedvűen furikázzák markolóikkal a szőlőfürtként csüngő munkásokat  Isten tudja mióta, és egy percre sem vesztik el sem a türelmüket, sem a humorérzéküket. Börtönőr, rendőr, tűzoltó, önkéntesek, mindenfelől csak teszik a dolgukat. Egymásra se csodálkoznak, nagyon fáradtak, hitetlenkednek, mint az a roma anyuka, aki leplezetlenül sírva áldotta azt a jó embert, aki magyar létére - még csak nem is roma volt, tessék csak elképzelni - az egész utcát kihozta a traktorjával. Egytől egyig mindenkiért visszajött, fordult vagy százat.
A befogadó állomás előtt álltam, mikor egy nő érkezett biciklivel, csinálna szendvicset, vagy osztana ruhát, mondta. Már van mindenre ember, - nézünk körül, de ha foglalkozna a gyerekekkel, négy-nyolc gyerek családonként, az sokat segítene. Meglátja, mondja, sose dolgozott gyerekekkel, pláne nem ennyivel, hazaviszi a biciklit és talán visszajön. Úgy gondoltam nem fog visszajönni, de visszajött. Még órák múlva is lógtak rajta a kiskölykök. Cseppet sem tűnt sem tapasztalatlannak, sem ijedtnek. Mindent megtett, ami tőle telt. Sose fogja ezt a napot elfelejteni ...

Az érző, logikátlan emberek vannak többségben, és ez csodálatos. Volt, ki nem akart közösködni „ezekkel” a falu másik végéből, és volt ki a plazmatévéjét nézte sötétedés után a körbezsákolt házában. Gumicsizmában a főutcán markolóra várva láttuk a tévé kiszűrődő fényét az utcáról. Az ő háza magasabban fekszik, elég volt néhány homokzsák a kerítés aljába. Egy kezemen meg tudom számolni hányan voltak ők, és száz kéz nem lenne elég, hogy megszámoljam azokat, akik éhesen, fáradtan dolgoztak ezekért a többnyire idegen, bármilyen színű emberekért.

Apám mindig azt mondta, az a tiéd, ami a fejedben és a kezedben van. Mikor mondta, eltettem egynek, az elméleti-apai bölcsességek közé. Nem igaz, amit mondott, nem pont így igaz. Az a tiéd, ami a fejedben, a kezedben, és a szívedben van.